ÁGOSTAI HITVALLÁS – A KERESZTSÉGRŐL

A keresztségről azt tanítják, hogy szükséges az üdvösséghez, és Isten a keresztség által kegyelmét adja. Továbbá, hogy a gyermekeket meg kell keresztelni. Mikor ezeket a keresztség által Istennek felajánljuk, Isten őket kegyelmébe fogadja.

Elítélik az anabaptistákat, akik helytelenítik a gyermekkeresztséget és azt állítják, a gyermekek keresztség nélkül üdvözülnek.

A keresztség az Isten embert megragadó megújító, éltető kegyelmének látható jele, eszköze. Ez az ajándék „végzi a bűnök bocsánatát, megszabadít a haláltól és az ördögtől, s örök üdvösséget ad mindazoknak, akik hiszik azt, amit Isten Igéje és ígérete mond” (Luther: Kis Káté). Ereje, értéke abban áll, hogy általa nem mi teszünk valamit üdvösségünkért, nem a mi hozzáállásunkon múlik, hanem benne maga az Úristen cselekszik: gyermekévé fogad. Éppen úgy, ahogy az ézsaiási igében biztatja népét: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1).

Ennek a(z) (örök)befogadásnak a legszebb mozzanata az, hogy nincs emberi feltétele, mert mindez kegyelem. Krisztus nem véletlenül kérte tanítványait, hogy még a kisgyermekeket se tiltsák el tőle, hanem engedjék őket Őhozzá (Mk 10,13-16). Így szól mindenkinek az üdvösségre hívás: szegényeknek és gazdagoknak, időseknek és fiataloknak, hatalmasoknak és megalázottaknak, farizeusoknak és vámszedőknek, otthon maradottaknak és tékozlóknak… Mert igazság szerint, valamennyien ilyen gyermekek vagyunk: tehetetlenek és kiszolgáltatottak, mint a tévelygő juhok (1Pt 2,25).

Ezért a kegyelemért és annak átadására biztatja, küldi Jézus mindenkori tanítványait az egész világhoz: „tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy A keresztség eredeti szóhasználatban bemerítést, elmerülést jelent. Jelenti azt, hogy belemerülünk, részesedünk az Isten szabad kegyelemében, választásában, döntésében, szeretetében, bűnbocsánatában (ApCsel 2,38). Ez a belemerülés adja meg az üdvösségünket Krisztusért. Ő maga mondja: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül” (Mk 16,16).

A keresztség Isten kegyelmének látható jele – a vízben. Ez a láthatóság, tapasztalhatóság biztosít, erősít meg és emlékeztet arra, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Luther Mártonnak is ez a „kapaszkodó” adott erőt. Mikor mélységekben vergődött, ezekkel a szavakkal erősítette hitét: „Meg vagyok keresztelve!” Ez vigasztal minket is, ha Istent távolinak látjuk, vagy ha lelkiismeretünk méltán vádol: mindennek ellenére tény, hogy Istené vagyok. A keresztségben enyém lett a golgotai kereszt érdeme, a bűnbocsánat. Ezért nincs már rajtam semmiféle kárhoztató ítélet – Őérte (Rm 8,1).

Ebbe az ígéretbe kapaszkodva, ebben bízva (hit) kapjuk meg az új életet, születünk újjá, úgy, ahogy Pál írja: „Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek” (Tit 3,4-7).

Ez így igaz!

Eszlényi Ákos

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

Kis falu, nagy emberek

 

Így emlékeztünk meg Fabó Andrásról

 

Szeptember 26.-án egy borongós esős, de áldott őszi napon az ősagárdi templom nyújtott menedéket az embereknek, akik azért gyűltek össze, hogy Fabó Andrásra emlékezzenek, születésének 200. évfordulójának alkalmából, és felavassák a tiszteletére állított emlékművet.

Fabó András nemcsak kis falunk lelkésze volt 38 éven keresztül, hanem tudós, író, gyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia tagja is egy személyben, aki reformkori, felvilágosodott emberként vett részt az ősagárdiak életében és kísérte figyelemmel a falu szokásait, hétköznapjait, eseményeit. A visszavonultan élő szerény tudósnak nem volt családja, így teljes odaadással szolgálhatott az Ősagárdi Evangélikus Egyházközség minden tagjának.

Irodalmi munkássága is jelentős, bár műveinek nagy részét álnéven publikálta. Ez egyik ilyen Garády, amely Agárd betűinek felcseréléséből jött létre. Ebben az időben kevés olyan lap jelent meg, amely ne publikálta volna tudományos írásait.

 Így, két évszázad elteltével elevenítettük fel ezeket, az emlékeket. A helyszín nem változott, a kis templom, a temető a régi valójában áll, csak a jelenlévők mások, akik tiszteletüket teszik. Nem ismerheti senki személyesen, mégis közelinek érzik.

A falubelieken kívül számos vendég is megtisztelte jelenlétével az avatást.

A Magyar Tudományos Akadémia elnöke sajnos nem tudott eleget tenni a meghívásnak külföldön való tartózkodása miatt, de tisztelettel vette a megkeresést, és az emléknap alkalmából Isten áldását kívánta az Ősagárdiaknak – írta levelében.

Szabó András esperes úr, Eszlényi Ákos lelkészünk, és Gulácsiné Fabulya Hilda lelkész asszony emlékező áldása, majd Agárdi András polgármester úr ünnepi megemlékezése után Harmati Béla püspök úr beszédében hangzott el, hogy bár kis falu a mienk, annál több és nagy embert lelhetünk fel benne.

Elhangzott az „Itt van az ősz, itt van újra” a kis Korgyik Estellától, majd az ősagárdi lányok énekeltek két szép népdalt,és olvastak fel egy-, az akkori korban megjelenő prédikációs könyvből, amely a keresztény feleknek íródott, hogy megvédje őket az akkori társadalom elvilágiasodásától. Ezt a könyvet Fabó András is forgatta, útmutatóként használva lelkészi munkájához.

Részleteket hallhattunk az Agárdi nép című 1854-ben megjelent tanulmányából, amely tanúsítja Fabó András szoros kötődését az itt élőkhöz. Képek elevenedtek meg az akkori szokásokról, elképzelhettük, hogyan is látja a falu lelkipásztora a szeretett hívőit, és arról, hogy őseink törődtek azzal,hogy ne csupán homályos emlékek maradjanak az utókornak. Szerették volna, ha a jövőben is szem előtt tartanák az emberek, hogy az emberi kapcsolatoknál,egymás szereteténél nincsen fontosabb.

Hallhattuk, hogyan szerveződött az akkori Ősagárd közigazgatása, de betekintést nyerhettünk a falusi életbe: hogyan töltötték az asszonyok, férfiak, gyermekek mindennapjaikat.

Ezeket, a visszaemlékezéseket segítette Végh József történész,  Ősagárdról szóló kutatástörténeti munkáival, aki személyesen is jelen volt.

Miután elhangzott a Himnusz és a Szózat, mindannyian kivonultunk Fabó András emlékművéhez - amely ebből az alkalomból készült Simó Szabolcs fafaragó kezei által -, majd sírhelyéhez, és megkoszorúztuk azt.

 

Beküldte: Pullai Krisztina

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

Gyereksarok

Jeruzsálemben élt egyszer egy Pál nevű ember. Tanult mesterember volt. Szép, színes sátrakat tudott készíteni. készített. Ez a Pál egyszer elutazott egy távoli nagyvárosba, Damaszkuszba. Szolgákat vitt magával. Meg köteleket. Férfiakat és asszonyokat akart megkötözve Jeruzsálembe hurcolni és ott börtönbe juttatni. Úgy gondolta, megérdemlik azok, hogy börtönbe jussanak, mert Jézus tanítványai, Jézust szeretik.

Azt pedig nem szabad – gondolta. A papok megtiltották. Aki mégis merészelné Jézust szeretni, azt meg kell büntetni. Merthogy Jézus azt mondta magáról, hogy ő az Isten Fia. A papok azt mondták, hogy Jézus csak egy csaló volt. Ezért büntették meg, ölték meg őt. És aki Jézust követi, az is csaló. Ezek azt is mondták, hogy Jézus föltámadt, és fölment a mennybe. Ezért üldözte őket Pál.

Minden tőle telhetőt megtett, hogy Jézus követőit elfogja és börtönbe zárja. Így szeretett volna Istennek jó szolgája lenni. Most útban volt Damaszkusz felé, mert hallotta, hogy ott sokan szeretik Jézust.

Mikor a város közelében járt, csoda történt: Jézus megmutatta Pálnak, hogy bizony nem jól szolgálja az Istent. Hirtelen fény ragyogott föl Pál és kísérői fölött. Akkora fényesség, hogy Pál kezét a szeméhez kapta és a földre esett ijedtében.

Hangot hallott, őt szólította: „Miért teszel nekem rosszat? Miért üldözöl engem és az én tanítványaimat?”

Pál remegő hangon kérdezte: „Ki vagy, Uram?”

A Hang válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.”

Jézus hangja volt ez? Hát akkor mégis Isten Fia volt? Pál félelemtől reszketve kérdezte: „Mit tegyek, Uram?”

Jézus pedig ezt mondta: „Menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.”

Pál ezután továbbment Damaszkuszba, de nem látott. Megvakult. Szolgái kézen fogva vezették a városba. Pál annyira megrémült, hogy három napig semmit sem evett, nem ivott. Sokat gondolkodott a történteken, de legfőképpen Jézusra. Imádkozni kezdett hozzá, hogy ezentúl őt szolgálhassa.

És három nap múlva eljött Pálhoz egy Anániás nevű ember, aki szerette Jézust. Pál fejére tette a kezét és ezt mondta: „Az Úr küldött, hogy újra láss, és hogy az ő szolgája legyél.”

Ekkor Pál szemei megnyíltak. Újra látott. Megkeresztelkedett és Jézus tanítványa lett. Ezután kezdte mondani az embereknek, hogy Jézus mégiscsak az Isten Fia, és csak ő hozhat boldogságot.

Ezt a csodát tette Pállal Jézus. Ezt akarja velünk is!

Rajzoljátok le, hogy történt meg ez a csoda Pállal, és hozzátok el a templomba, hogy kiállíthassuk!

Eszlényi Andi néni

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

Id.Harmati Béla : Luther

 

 

Szegényen született

Bányász-szülők ölén,

Mégis ő gyújtott fényt

Az újkor kezdetén.

 

Kettő volt vezére:

Krisztus és az Ige!

Ezt a kettőt írta

Milliók szivibe.

 

Borús volt az égbolt,

Mint az őszi éjszaka,

Sötétségbe borult

A hitnek csillaga.

 

De tűz gyúlt az égen,

Szólt Isten a jóság:

Elég a sötétből,

Legyen világosság!

 

Legyen világosság! –

Szólt – s fény támadt nyomás,

Luther felujjongott:

Krisztusom! … Bibliám!

Fényes papi rendek,

A koronás császár!

Előttük Könyvével

Luther egymaga áll.

 

Egymaga, de mégse,

Mert Krisztus van vele.

S minden fegyver ellen győz

Győz a Krisztus a neve.

 

Égi fény szívemben!

Kell?! – mártírja leszek!

Itt állok – szól bátran –

Másként nem tehetek!

 

Hallod Luther szavát?

Vagy kővé vált szíved?!

Luther azt kiáltja:

E Szent Könyv a tied!

 

Luther! Bibliádhoz

Hűtlenek nem leszünk,

Krisztusnak ma új

Hűséget esküszünk!

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

Cseri Kálmán – Isten kérdez

(Hiszed – e ezt?)

 

„…”Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővessző: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,4-6)

He egy szőlővesszőt már levágtak, és az ott hever a földön, az már nem fog teremni soha az életben többet. Ha pedig rajta marad a tőkén, akármilyen kis nyiszlett vessző, csodálatos szőlőfürtök jelennek meg rajta. Nem ő produkálja magában ott sem, (akkor ott is produkálna, amikor levágják, ) hanem a gyökér meg a tőke közreműködik abban, hogy ízt, zamatot, színt, nedvességet, mindent oda felnyomjanak, és tudjon teremni.

Azt mondja Jézus: ugyanígy van a ti velem való közösségetek. Egymagatokban, úgy, ahogy megszülettetek, eldobott szőlővessző vagytok. Előbb-utóbb kiszárad és a tűzre vetik. A kárhozat tüzébe. Ha azonban szoros közösség, ha szerves közösség alakul ki köztetek és köztem, akkor olyan gyümölcsöket fogtok teremni, ami rám, a tőkére jellemző. Jézusra jellemző tulajdonságok jelennek meg az ilyen emberben. megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”/Mt.28.19-20/ Ez az, amit nem szabad és nem is lehet összetévesztenünk semmivel. Mindig szomorúan hallom, amikor emberek azt hiszik, ez azonos azzal, hogy ő vallásos, templomba jár, szülei is azok voltak, egyházi tisztséget viseltek, vagy jó érzésű ember…Ez nem azonos azzal. Jézus azt kérdezi: Hiszel-e énbennem? Hiszed-e azt, hogy én vagyok az élet, és össze van-e kötve már a te bioszod /életed/ az én életemmel? Ezt meg lehet állapítani, mert akkor ott vannak a gyümölcsök. Meg ott vannak az életjelek. Ha pedig nincsenek ott, ne hitessétek el magatokkal, hogy nektek van üdvösségetek.

Nem az a nagy tragédia, ha valakinek nincs, hanem az , ha nem látja, hogy nincs, és nem kap ezen a lehetőségen, hogy Jézusból az élet árad belénk. Vagy elhiteti magával, hogy van, de nincs közössége Jézussal. Meg lehet különböztetni az élet illatát és a hullaszagot. Olya sok vallásos, jó szándékú ember élete ilyen hullaszagú. Nincsenek jézusi gyümölcsök rajta. Hogy lennének, mikor nincs közössége Jézussal? Nem hiszi, hogy Ő az élet, ő meg rászorul arra, hogy az élettel kapcsolatba kerüljön, és sose volt olyan, hogy kinyújtotta volna a hit kezét: Uram, rád szorulok, nélküled semmit sem cselekedhetek, fogadj el engemet. Mihelyt ez bekövetkezik, beleárad a mennyei élet…”

beküldte: Misják Johanna

 

 

„Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele,
Mert ennek jó eredménye lesz.”
Jób 22.21.

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

A halott asszony prédikációja

 

„ hogy levetkezzétek, ama régi élet szerint való ó embert, amely megvan romolva a csalárdság kívánságai miatt, és felöltözzétek amaz új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” Efezus 4.22-24

 

Egy lelkész ,aki a Keleti tenger vidékén működött, egy hívével való találkozása után a következőket jegyezte fel.:

 

Mondd csak János, hogyan történt tulajdonképpen, hogy te megtértél? . az öreg halász megkísérelte, hogy hajlott hátát egy kicsit kiegyenesítse, és azután ragyogó szemét a papra emelte. Úgy látszott, hogy nem is akar feleletet adni. A szeme mintha nem is a papot látta volna, hanem valakit a messze távolban.

A durva barázdás arcon ünnepélyes ragyogás ült. Lelke nyilvánvalóan boldog, felejthetetlen emlékkel foglalkozott. – Ugye már régen volt? – Igen, nagyon régen. – válaszolt az öreg. Körülbelül 30 éve lehet.

Hogy történt? – Hogy történt? Csodálatos módon. Egy prédikáció által. – Egy prédikáció által? Hiszen akkor ez egészen természetes dolog volt.

 Nem tisztelendő úr, ez éppen természetellenes dolog volt. – Hol hallotta ezt a prédikációt? – Nem hallottam, hanem láttam. – Látta ? – Igen, láttam. Mindennap együtt éltem vele. Prédikációt sokat hallottam, de nem sokat törődtem velük. A legtöbbször nem is jelentenek valami sokat. Nincs élet mögöttük, és ezért bennük sincs. De a sok prédikáció, amelyekkel az ember naponta együtt él, azok igen. Azok igazak.

-Miféle prédikáció volt, amelyekkel te együtt éltél? – ez az én halott feleségem volt. – rejtélyekben beszélsz János. Hiszen az ember nem tud együtt élni egy halottal.! – Dehogynem Tisztelendő úr! Könnyen lehet, Istennél lehetséges ez.- Beszéld el közelebbről! – Igen, röviden elmondom. – Mária, a feleségem és én, bizonyos tekintetben egyformák voltunk. Már ami a vérmérsékletet illeti. Mind ketten méregzsákok voltunk, és gyakran szembe kerültünk egymással. Azután ő megtért, legalábbis azt állította. Én azonban nem sokat éreztem belőle. Csak egy kicsit az első időkben,. De nemsokára minden a régiben maradt. Feleségem eljárt az összejövetelekre, otthon Bibliát olvasott és imádkozott. Így ment ez tovább._Ezen kívül prédikált nekem, az én istentelenségemről, és azt mondta, hogy térjek meg. Néha még sírt is, hogy megtérésre bírjon. De a gondolkodás módja és indulatai nem változtak meg. Sokszor súlyos összecsapásaink voltak. Teljes erőből ingereltem és húztam őt, mert ez az álszent valami, nem volt az ínyemre. Ezt meg az ő kereszténysége nem tudta elviselni. Csak pár szó kellett és a háborúság máris meg volt köztünk. Utána elsírhatott egy csomó könnyet, de azok a könnyek semmiféle benyomást nem tettek rám. - János, hát nem akarsz megtérni??? – mondta egy napon, amikor az összejövetelről hazajött. – Mire térjek meg? – kérdeztem felháborodva. – Hát az új életre. – Hát tán neked van új életed? – kérdeztem. – Igen, azt hiszem, hogy mégis minden erőtlenségemben is. Ne ránk néz János, mert mi gyenge emberek vagyunk, és mi nem változunk meg. Istent nézd!

- Ej, Istent nem láthatom. – feleltem. Téged pedig látlak, és a te kereszténységed nem kell!

Egyszer azután karácsony körül, egy este megint összejövetelről jött haza. De ezen az estén majdnem megijedtem tőle. Az arca fehér volt, mint a fal. Egy szót sem szólt. Így telt el csendben néhány nap. Attól féltem, hogy elveszti az eszét. Amikor egy napon aztán bent ültem, hogy kijavítsam a hálóimat, bejött, leült mellém. Szeme csodálatos fényben ragyogott úgy, hogy nem bírtam ránézni. Megfogta a kezemet és így szólt: János, én Istentől bocsánatot kértem, mert az Ő nevére szégyent hoztam. Szentnek neveztem magam, és olyan kevés szent volt a lényemben. Nagyon kellemetlenül kezdtem magam érezni. Tőled is bocsánatot akarok kérni.

-Soha nem voltam még nagyobb kínban. Sokkal könnyebb lett volna, ha összeszid, vagy káromkodik.

Ettől a naptól kezdve a feleségem meghalt. Meghalt a bűnnek. – Ugye megért Tisztelendő úr? – Hát persze, de mond csak János, sohasem lett többet mérges? – Mindent elkövettem, hogy felingereljem. Hogy nem lett-e újra mérges? Az elején észrevettem, hogy benne van a méreg a testében. Tetszik érteni Tisztelendő úr?

De olyan erő áradt rá a Szentléleknek, olyan mértéke, amilyent soha nem éreztem nála soha. Olyan volt, mintha el volna rejtve mennyei hatalom által eltakarva, mintha páncél vette volna körül, amin az én gonoszságom nem tud áthatolni. Nagyon nehéz volt, az én gonosz szentségtelen természetemnek, hogy naponta, olyan arcot kellett látnom, amelyet mintegy szent fátyol, Isteni békesség és Isteni öröm vett körül.

Mindig rosszabb lettem, de úgy látszott, hogy ez egyáltalán nem kísérti őt. A végén odáig ment a dolog, hogy gyűlölni véltem őt. Gyűlöltem   Istent, aki benne lakott, mert megítélt engem.

Ez kereszténység volt, ezt már megértettem. Nem kellett neki többé prédikálni, mert ő maga volt a prédikáció. Mindig szebb lett, a végén olyan erősen hatott rám, hogy meg kellett térnem. – így történt.

mpe

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

Füle Lajos: Még felfogad

(Máté 20.1-16)

 

Élted telik, sőt eltelik…

Jöjj, mielőtt napod leszáll!

Egy óráért egésznapi

Bért ád ISTEN , szőlője vár.

Ma még jöhetsz, még felfogad,

De már közel az alkonyat,

Ne tétovázz, siess nagyon!

Nem lesz talán több alkalom

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

„Az igaz ember hitből él”

 

A legjobb szerzetesként küzdött Luther a kolostorban üdvösségéért. Még teljesen a középkori egyház embere volt, a szerzetesi kegyességben kereste a tökéletességet. Rendszeresen sanyargatta magát, önfeláldozó hűséggel végezte kötelességét, szigorúan őrködött tetteinek és gondolatainak tisztasága felett, mégis napról napra jobban gyötörte az a gondolat, hogy mindez nem elég az üdvösség kiérdemlésére. Maga mondta:”Ha valaha egy barát a szerzetesi élet útján a mennybe ment, úgy oda akartam jutni én is, sőt ha tovább is így tartott volna, akkor virrasztással, imádkozással, olvasással és más munkával biztosan halálra gyötörtem volna magam.” Nem volt olyan szerzetesi előírás, amit Luther a legpontosabban be ne tartott volna. De minél jobban vizsgálta lelki életét, annál inkább méltatlannak érezte magát Isten kegyelmére, s végül már kezdett kétségbeesni az üdvözülés reménye felett is. A legjobb szerzetes összeroppant a középkori egyházi tanítás súlya alatt.

Luthernek meg kellett tapasztalni, hogy senki sem tudja ránevelni magát arra, hogy üdvözüljön, még a legkiválóbb szerzetes sem.

Staupitz János rendfőnök, Luther atyai barátja, a fiatal szerzetes vergődését megszánva, azt mondta neki: „Maga képzelt bűnös akar lenni, s Krisztust képzelt üdvözítőnek akarja tartani. Vésse fejébe, hogy Krisztus valódi üdvözítő, s maga valódi bűnös. Isten nem játszik szemfényvesztő játékot velünk, ő nem tréfált, amikor Fiát küldte, és értünk feláldozta.” Staupitznak ilyen és ehhez hasonló szavai rendkívüli erővel hatottak Lutherre. 

Égő vággyal nyúlt a Szentíráshoz. A kolostorban legfőbb olvasmánya volt. A holt betűk megelevenedtek Luther előtt. Nagy lelki örvendezéssel olvasta, hogy a törvény által megismeri bűnös voltát; a törvény megmutatta Isten követelő akaratát, amelyet az ember nem tud önmaga erejéből teljesíteni. Isten Jézus Krisztust állította oda engesztelő áldozatul, a benne való hit által igazul meg az ember Isten színe előtt. Isten elkezdte Luthert reformálni. Még ekkor eszébe sem jutott Luthernek szembeszállni a középkori egyházzal.

De már magában véve azzal a ténnyel, hogy a középkori egyház tekintélye helyett magára Krisztusra figyelt, önkéntelenül is letért a középkori vallásosság útjáról.

 

1517-ben Tetzel János közelebb jött Wittenberghez. Luther hívei közül is sokan felkeresték s így Luthernek közvetlen tapasztalata volt a bűnbocsátó cédulák romboló hatásáról. Miután sikertelen maradt a főpapok felé intézett panasza, helyénvalónak látta, hogy nyíltan fellépjen a hamis tanítás ellen. Erre a célra éppen mindenszentek napját választotta, amelyet Wittenbergben is nagy tömegek ünnepeltek. A megelőző napon délben kiszegezte a vártemplom ajtajára a híres 95 tételt, amelyben megtámadta a bűnbocsánattal való kereskedést.

A reformáció indító oka elsősorban az Isten igéjéhez való hűség volt. A Szentírás mindenek fölé helyezése Luthernek a legfőbb reformátori cselekedete. Ez volt a reformáció teológiai indító oka. A Szentíráshoz való hűség természetesen evangéliumi magatartást is követelt, s ezért szükségképpen ellentétbe jutott Luther a középkori egyház romlottságával.

A széles tömegek körében óriási visszhangra talált Luther bátor fellépése. A wittenbergi vártemplom 95 tétele a világtörténelem egyik legnagyobb folyamatát indította el.

Meglepő gyorsasággal terjedt Luther 95 tétele. Luther maga mondta, „alig telt bele 14 nap s már bejárták azok egész Németországot”. Négy hét múlva pedig tudta róla az egész keresztyén világban. Természetesen oka volt miért terjedt ilyen gyorsan a 95 tétel. Széles rétegek úgy fogadták Luther fellépését, mint új korszak hajnalát.

Kezdettől fogva átérezték Luther 95 tételének nagy jelentőségét kortársai.

Csakhamar a 95 tétel kitűzésétől kezdték keltezni a reformáció megindulását.

 

Az írás megjelent d.dr.Ottlyk Ernő: Luther élete és műve című könyvében

(mpe)

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

Endrődi Sándor: Aranypor

 

I.
Valamit mondanék neked, fiacskám,
Mit méltó, hogy elmédbe véss:
A bátorságot soh-se zavard össze
Azzal, mi - hencegés.

II.
Árok van előtted? Ne kicsinyeld kérlek,
Kudarc a jutalma minden hencegésnek.
Bizonyítsd be tettel, hogy ügyes, bátor vagy,
S akkor mondd a „Hopp”-ot, mikor - átugrottad.

III.
Mi nehéz, mi könnyű? Soh-se gondolj rája,
Csak fogj a dologhoz istenigazába.
A nehéz is könnyű lesz a törekvő jónak,
S a könnyű is nehéz a - nem akarónak.

IV.
Nem akarsz dolgozni? Akkor minden hiába!
Sült veréb nem repül az ember szájába.
Barázda sem dől ki pihenő ekébül
S bizony aratás sincs sehol - munka nélkül!

V.
Sokat ígér a föld, mit magad szántottál,
De azért, barátom, soh-se bizakodjál,
Ne nézd aratásnak, ami csak virágzás -
Emberé a munka, Istené az áldás!

 

mpe

Vissza a tartalomhoz

---

 

 

 

 

---

ALKALMAINK